[ Pobierz całość w formacie PDF ]

vándorárus a Csodálatos Krisztina tiszteletére rendezett
csoportos áldozatról mesélt, Angers-ban egy nQt felakasztottak,
mert férfinak adta ki magát, és azt beszélték, hogy Le Devinen
egy férfi olyan halat fogott ki, amelynek mindkét végén feje
volt, ami biztos jele a várható szerencsétlenségnek. Fleurt nem
említette, és ha másért nem is, ezért hálás voltam. Tudtam
azonban, hogy látta. Csak remélni tudtam, hogy tartja a száját.
A parti úton mentünk vissza a kolostorba. Hosszabb út volt,
de LeMerle ragaszkodott hozzá; végtére is Q lovon ült, és az a
további mérföld nem számított neki. A boldogabb idQkben
egyik kedvenc sétahelyem volt ez: az ösvény elhaladt a
bekötQút, majd a dqnék mellett, de most, a nehéz kosárral a
hátamon, a puha homokban csúszkálva nem sok örömöm leltem
benne. LeMerle azonban láthatóan nagyon élvezte a tenger
látványát, és sok kérdést tett fel az árapályról, meg hogy mikor
lehet átkelni a szárazföldrQl; én elengedtem a kérdéseit a fülem
mellett, de Antoine boldogan válaszolgatott.
A délután derekán értünk be a zárdába. Addigra már teljesen
kimerültem, az erQs napsütéstQl félig elvakultam, és kavargott a
gyomrom a hal bqzétQl. Megkönnyebbülten lettem le a kosarat a
konyhában, de fejem továbbra is zúgott a melegtQl, és a torkom
is kiszáradt. A külsQ udvaron átvágtam a kúthoz. Már éppen le
akartam engedni az edényt, hogy vizet húzzak, amikor kiáltást
hallottam. Megfordultam, és Alfonsine-t pillantottam meg.
ElQzQ napi rohamából láthatóan felépült: ahogy felém futott,
a szeme csillogott, az arca kipirult az izgalomtól.
 Az isten szerelmére, hozzá ne nyúlj a vízhez!  lihegte. 
Hát nem tudod, mi történt?
Ostobán pislogtam rá. Egészen megfeledkeztem LeMerle
piruláiról és az utasításról, hogy miként használjam fel Qket.
Lányom arca fénylett mindenen, amire a tekintetem esett, mint
amikor túl hosszan nézünk a napba, mielQtt lehunynánk a
szemünket.
 A kút, Isten mentsen meg bennünket, a kút!  kiáltotta
türelmetlenül Alfonsine.  Tomasine nQvér lement, hogy vizet
hozzon a fQzéshez, és a víz vérré változott! Isabelle anya
mindannyiunknak megtiltotta, hogy igyunk belQle!
 Vérré?  ismételtem meg a szót.
 Ez jel  mondta Alfonsine.  Büntetés, amiért szegény
Marié nQvért a burgonyaföldön temettük el.
Fáradtságom ellenére is nagy igyekezetembe került, hogy
elfojtsam mosolyomat.
 Talán egy kis vas-oxid van a homokban  jegyeztem meg.
 Vagy egy réteg vörös agyagon szivárog át a víz.
Alfonsine megvetQen rázta a fejét.
 Tudhattam volna, hogy ilyesmit válaszolsz  felelte. 
Abból, ahogy mindennek az okát keresed, azt gondolhatnánk,
hogy nem hiszel az ördögben.
Alfonsine biztos volt abban, hogy démoni hatásra változott át
vérré a víz. Isabelle anya is osztotta a véleményét, olyannyira,
hogy megparancsolta Colombin atyának, ha szükséges, áldja
meg a kutat és az egész apátságot. Alfonsine bevallotta, hogy Q
is tisztátalannak érzi magát, és kijelentette, hogy nem nyugszik,
amíg Colombin atya apróra meg nem vizsgálja, és meg nem
nyugtatja, hogy a démon nyomtalanul eltqnt belQle. A
bejelentést követQen Marguerite nQvérnek a bal lábában rángás
támadt, az új gyóntatóatya pedig megígérte, hogy megvizsgálja.
Ha ez így folytatódik, gondoltam, ez a hely hamarosan inkább
hasonlít majd bolondokházára, mint apátságra.
 És a víz?  kérdeztem.  Mihez kezdünk nélküle?
Felragyogott az arca.
 Csoda! Dél felé egy ember jött, és huszonöt hordó sört
hozott a székerén. Az új apátnQnek küldték ajándékba. Míg új
kutat ásnak, senki sem fog szomjazni.
Aznap este kenyeret, sört és halat vacsoráztunk. Jó volt az
étel, de alig volt étvágyam. Valami nem volt rendjén: az
asztalok elrendezése, a gyülekezetre telepedQ csend, az étel
látványa a tányérunkon nyugtalanságot ébresztett bennem.
Amikor a Palais Royalban Henrik király elQtt táncoltunk, és
végigvezettek bennünket a Tükörtermen, hasonló érzés fogott
el, mintha minden ellenirányú volna, furfangosan egy fordított
igazságot tükrözne, bár a különbség talán csak az én
gondolataimban létezett.
Isabelle anya mondott asztali áldást, és utána nem
beszélgettünk, de még hang sem hallatszott, csak olykor
Rosamonde fogatlan ínyének hangos cuppogása, Marguerite bal
lábának ideges kocogása és néha egy evQeszköz csörrenése.
Intettem Antoine nQvérnek, hogy egye meg, ami a tányéromon
maradt, Q pedig boldog fürgeséggel látott hozzá, apró, gyönge
szeme mohón csillogott. Evés közben többször rám nézett, és
eltqnQdtem, vajon nem tekinti-e fizetségnek az ételt, amiért nem
szólt FleurrQl. A sör javát is meghagytam neki, és jobbára nem
ettem mást, csak kenyeret. A gyomrom felfordult a hal szagától,
hiába fQzték meg a márnát.
Talán ez, talán a Fleur miatti aggodalom tette, hogy
lelassultam: már vagy tíz perce vagy még régebben ültem az
asztalnál, amikor rádöbbentem nyugtalanságom okára. Perette
nem ült a szokott helyén, a novíciák között. LeMerle is távol
maradt, bár rá igazán nem számítottam. De furdalt a
kíváncsiság, hogy Perette hol lehet. Utoljára a tegnapi temetésen
láttam, de azóta sehol nem találkoztunk, se a kerengQben, se a
sütQházban végzett munkám közben, se késQbb, a kápolnában, a
sextán vagy a bibliaolvasáson, se itt, a vacsoraasztal mellett.
Sehol sem láttam a barátnQmet.
Hqtlenségem miatt égett az arcom a szégyentQl. Fleur
eltqnése óta alig vettem tudomást Perette-rQl, sQt észre sem
vettem. Lehet, hogy beteg; már-már azt kívántam, bár így lenne.
Az legalább megmagyarázná a távollétét. De a szívem azt súgta,
nem így van. Sejtelmem sem volt, miféle terve lehet
LeMerle-nek Perette-tel: túl fiatal és túlságosan gyermek még,
hogy hasznát vegye, de a meggyQzQdésemen ez mit sem
változtatott. Perette LeMerle-lel volt.
9
e&
1610. július 23.
Ez a kezdet. Ha úgy tetszik, az ötfelvonásos tragikomédia elsQ
felvonása. A fQbb szerepek már körvonalazódtak: nemes hQs,
gyönyörq hQsnQ, vígjátéki feloldás és az ókoriak stílusában a
szüzek kórusa mind a maga helyén  az intrikust leszámítva, aki
kétségkívül a kellQ idQben színre lép majd.
A vér a kútban igen költQi fordulat volt. Most aztán mindenki
baljós jelek és csodák  északnak repülQ madarak, két sárgájú
tojások, szokatlan illatok, váratlan huzat  után kajtat, és ez
mind az én malmomra hajtja a vizet. A dolog iróniája:
úgyszólván a kisujjamat sem kell mozdítanom, hogy menjen
minden a maga útján; a sokáig bezártságban élQ nQvérek, [ Pobierz caÅ‚ość w formacie PDF ]

  • zanotowane.pl
  • doc.pisz.pl
  • pdf.pisz.pl
  • imuzyka.prv.pl